2012. március 31., szombat

Wm. Paul Young: A viskó


Bevallom, már lassan két hónapja olvastam a könyvet, de elég nehezen vettem rá magam, hogy szavakba öntsem a vele kapcsolatos érzelmeimet. Még most sem tudom, hogy pontosan hányadán is állok ezzel a történettel, de egy valami biztos, kicsit úgy érzem, hogy átvertek.

Wm. Paul Young azzal indítja a történetét, hogy amit leírt, az megtörtént, és még arra is nagy figyelmet fordított, hogy a párbeszédek is hitelesek legyenek - bár megjegyzi, hogy ez néhol nem sikerült. Én már ekkor elgondolkoztam azon, hogy mégis ki emlékszik egy évekkel ezelőtt történt többnapos esemény minden mondatára tökéletesen? Na de ne akadjunk fenn a részleteken...
A könyvről csupa jót hallottam, olyan hatalmas jelzőkkel illették, mint "sorsfordító", "tökéletes", "gondolatébresztő", "letehetetlen", és ezeket alá is támasztotta a könyv sikere. Nem csoda hát, hogy lelkesen ragadtam le az első szembejövő könyvesbolt polcáról. A hátát elolvasva megnyugodtam, hogy "nem egy teológiai mű" akadt a kezembe, azonban ezt utólag nem feltétlenül tartom igaznak.

Sajnos nehéz a gondolataimat anélkül megfogalmazni, hogy ne spoilerezzek, úgyhogy aki nem szereti előre tudni a könyv bizonyos részleteit, az most hagyjon fel az olvasással.
A történet főszereplője Mack, öt gyermek édesapja, aki boldog házasságban él, azonban vallási szempontból nem találja a számára megfelelő utat. Egy csodás hétvége gyászba fullad, amikor legfiatalabb lányát elrabolja egy sorozatgyilkos, és végez vele. A férfi persze önostorozásba zuhan, és ha lehet, még inkább tagadja Isten létezését - mégis milyen Isten az, aki képes egy fiatal, ártatlan lány meggyilkolását végignézni, és engedélyezni? Aztán egy nap egy levelet kap, melyet egy bizonyos Papa írt. Az ismeretlen személy meghívja őt a viskóba, ahol a lányát feltehetőleg megölték, Mack pedig némi habozás után összepakol, és útnak ered. A viskóba érve a Szentháromság három alakja várja: Papa, aki egy afroamerikai nő (nekem valamiért Whoopi Goldbergként jelent meg), Jézus, aki egy arab férfi, és Sarayu, aki a szentlélek maga, és kinézetre egy ázsiai nő. Azt hiszem itt ért az első igazi sokk. Nem vagyok kimondottan vallásos személy, de valami felsőbb energiában hiszek, legalábbis azt hiszem. De hogy a Szentháromság ilyen eltérő alakokat öltsön, ennek feldolgozása eltartott egy ideig.
A könyv ezek után Mack gyógyulására koncentrál, és azt a folyamatot írja le, ahogy elengedi a haragját, és fokozatosan bízni kezd Istenben. Mindeközben olyan gondolatokkal és kérdésekkel találja szembe magát az olvasó, ami valószínűleg minden ember fejében megfordul többször is az élete során: "Miért van szenvedés a világon?", "Hogy lehet eljutni a békességhez?", "Ha megbocsátok, az azt is jelenti, hogy felejtek?", "Hogyan bízzam magam egy felsőbb entitásra?". Szóval tényleg elég átlagos kérdéseket jár körbe, és többnyire érdekes válaszokat is ad.

A leginkább az a gondolat ragadta meg a figyelmemet, miszerint nincsenek elvárások, nem kell megfelelni senkinek, és a kapcsolat hierarchia nélkül is működhet.
"Ti emberek annyira elveszettek és sérültek vagytok, hogy számotokra csaknem felfoghatatlan az a gondolat, hogy a kapcsolat hierarchia nélkül is létezhet."
Tényleg ez volt az a pont, ahol gondolkozóba estem. A legtöbb kapcsolat - legyen az házastársi, testvéri, baráti - sosem egyenlő. Mindig van egy fölé-alárendelt viszony, ami a legtöbb esetben társadalom miatt alakult ki. De ha ezt a hierarchiát felbontanánk, és mindenki egyenlő lenne, akkor az ember csak tényleg magának akarna megfelelni, ami szerintem nagyon nagy stresszt távolítana el az emberek életéből. Sokkal kiegyensúlyozottabb kapcsolatok alakulnának ki. (Persze ez a munka világában kialakuló kapcsolatokra nem igaz, mert ott összeomlana a rendszer...)
A másik dolog, ami szimpatikus volt, az az, hogy a vallást elválasztja a hittől. Eléggé keményre veszi a figurát, amikor az egyházak kerülnek szóba, és megjegyzem, teljesen jogosan. Az, amit az egyházak ma produkálnak a "hit" és "Isten akarata" címszavak alatt, az visszataszító. Sajnálom, ha ezzel bárkit megbántok, de ez a véleményem.

Azonban a pár építő jellegű gondolat ellenére mégis egy erős hittérítésnek éreztem a könyvet, annak ellenére, hogy nem teológiai műként lett beharangozva. Ennek valószínűleg az az oka, hogy kijelenti, csak akkor lehet elérni a békességet, az egyensúlyt, csak akkor lehet megbocsátani, és feltétel nélkül szeretni, ha befogadjuk Istent. Magyarul az ember nem elég ahhoz, hogy megváltoztassa magát, hogy jó emberként forduljon társaihoz, mert erre csak Isten segítségével képes. Sajnálom, hogy ez volt a gondolatokat összefogó legnagyobb tanulság. Mert ha azt mondják, hogy Istennel egyszerűbb, az megint más szájízt hagy az emberben...

Összességében meglettem volna anélkül is, ha elolvasom ezt a könyvet. A körülötte lévő felhajtást kissé túlzásnak érzem, és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy szerintem igenis teológiai mű. Az már más kérdés, hogy ügyesen egy "krimi" álcája mögé bújtatták...
Mindent összevetve 5/10-et adok neki.

2012. február 19., vasárnap

Jodi Picoult: Songs of the Humpback Whales


"You can tell yourself anything you want, but you can't make what happened go away."
Jodi Picoult egy számomra nagyon kedves írónő, és büszke tulajdonosa vagyok az eddig megjelent összes könyvének. Akárcsak az összes többi regénye, ez is meglehetősen izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján.
A történetet öt narrátor meséli el, mindenki a saját szemszögéből - ez a módszer már szinte az írónő védjegyévé vált.
A főszereplő a közel sem tökéletes Jane Jones, aki egy híres oceanográfushoz, Oliver Joneshoz ment feleségül viszonylag fiatalon. Egyetlen gyerekük, Rebecca egy szörnyű repülőgép-balesetet élt túl három éves korában, azonban mostanra egy tizenöt éves kamasszá cseperedett. A családi idill messziről elkerüli a Jonesékat: Oliver csak a munkájának él, és még a lánya születésnapját is feláldozza sikerének oltárán; Jane hiába menekül a múltja elől, az folyton megtalálja; míg Rebecca szimplán unja szülei örökös civódását és valami izgalomra vágyik. Így amikor Jane és Oliver ismét összekapnak, a vita tettlegességig fajul és a Jane Rebeccával együtt útnak indul Amerikán keresztül. Úticéljuk Massachusetts, ahol Jane bátyja - életének egyetlen biztos pontja -, Joley dolgozik.

Joley utasításait követve hamar egy gyümölcsöskertben találják magukat, miközben Oliver a sarkukban lohol, hogy visszaszerezze őket. A gyümölcsöskert tulajdonosa Sam, egy fiatal 25 éves férfi, aki számára igazán megterhelő befogadni Jane-t, mert a nő egy olyan világot képvisel, ami számára csak fájdalmat okoz. Ám hiába a kölcsönös ellenszenv, a sok szurkálódás és rosszindulatú megjegyzés, bizonyos dolgokon nem lehet segíteni...

"
You can't just keep yourself from falling for a person. You can't turn off your emotions like a faucet."
Idővel persze Oliver megtalálja őket, ám ami ott vár rá az a legrosszabb rémálmát is felülmúlja. Az alig pár hetes utazás mindannyiuk életét gyökerestül felforgatja. Kérdés csak az, hogy jóvá lehet-e tenni az elkövetett bűnöket?


A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ez Picoult első regénye, ami 26 éves korában jelent meg. Szó mi szó, ez kicsit érződik is rajta, a karakterek számomra kissé kidolgozatlannak tűntek, bár a kapcsolatok árnyalása már itt is tökéletesre sikerült. A Rebecca és Jane között fellépő feszültség annyira emberi volt, hogy szerintem bárki tud azonosulni vele. Nagyon jól bemutatja, hogy mennyire megváltozik az ember értékrendje, amint szülővé válik.

Az egyetlen dolog, ami kimondottan zavart, hogy nem időrendben játszódik a történet, hanem oda-vissza ugrálunk. Ennek következtében már a könyv egynegyedénél kiderül, hogy mi a tragédia. Ez kicsit elvette az izgalmat, és emiatt kissé lassabban is haladtam vele, mint az írónő többi könyvével. Összességében egy 7/10-et adok rá.